A 26 C ülés. Itt ülök a gépen Barcelonából hazafelé, a közlekedő folyosó mellett és egy zsebtolvajra gondolok. Tegnap ellopta a telefonom. A zsebem zárva volt, beszélgettem valakivel és se én nem éreztem meg a mozdulatát, se a mellettem sétáló társam nem vette észre, hogy valaki jobbról elhalad mellettem és kiemeli a telefont a zsebemből. Dehát hogy jön ez a mindfulnesshez?

Jelenlét a nehéz helyzetekben

Sok workshopon szóba kerül, hogy a meditáció, a mindfulness és a jóga ugyan nem szünteti meg a stresszt az életünkben, de a stresszreakciónkat megváltoztatja. Azaz nem fognak eltűnni a nehéz helyzetek, de kevésbé billentenek majd ki az egyensúlyunkból. Néhányan bátran megfogalmazták már a kétségeiket, ami körülbelül így hangzik.

Persze, a workshop vagy az otthoni gyakorlás kényelméből könnyű tisztán gondolkozni egy nehéz helyzetről, kedvesnek lenni magammal egy probléma kapcsán vagy méltó módon reagálni, amikor valaki bánt, de élesben olyan más!

Nektek szól most ez a bejegyzés.

Az egyik sarkon még megvolt a telefonom, éppen üzenetet írtam. Két sarokkal később bementünk egy üzletbe és nem volt már a zsebemben. Egyikünk sem emlékszik senki gyanúsra, fogalmunk sincs ki, hol és hogyan emelte ki a patentos gombbal zárt zsebből a készüléket. Mi zajlott bennem?

A stresszreakció nem tűnik el. Amikor tudatosult bennem, hogy nincs meg a telefonom felgyorsult a légzésem, hiperventilláltam, éreztem, hogy csak egy lépésre vagyok a sírástól. A körülöttem lévők szavak nélkül is tudták, hogy baj van. Az első lépés a légzés. Vissza a légzéshez. Orron hosszan be, szájon még hosszabban ki. Gyerünk nyugis paraszimpatikus idegrendszer, neked most nagyobb hasznodat veszem, mint ennek a pániknak. Jobb lett, tudtam lélegezni és gondolkozni. Mindkettő elég hasznos. 

A rendőrségen ülve az első reakcióm az önvád lett volna, de egy rövid pillanat alatt átvette a helyét az önegyüttérzés. Szinte automatikusan zajlott le az önegyüttérzés három lépése bennem. 

Az önegyüttérzés három lépése

Először kiszakítottam magam ebből az elszigetelt helyzetből. Tudjátok, a miért pont velem, miért pont most című spirál, aminek az alján nyomorultnak és magányosnak érezzük magunkat. Emlékeztettem magam rá, hogy csak a rendőrség várójában többen ülnek ezzel a problémával. Nem vagyok jól, de nem vagyok egyedül. Az önegyüttérzés fontos lépése, hogy ne érezzük magunkat izolálva. Felismertem, hogy másokkal is történik ilyen, szerencsétlen, de nem egyedi eset ez.

Az önegyüttérzés második lépése az önmagammal való kedvesség volt. Tehettem volna még egy zsebbel bentebb? Persze! De nem erre készülve élem az életem, nem rettegve járom az utcákat és igenis szeretem, hogy nem úgy gondolok az engem körülvevő világra, mint egy fenyegető helyre, ahol mindenhonnan veszély leselkedik rám. Mit mondtam magamnak önostorozás helyett? Történik ilyen Eszter, legközelebb lehetsz még óvatosabb, de most a dohos kapitányságon ülve légy a saját barátod.

Ezzel meg is érkeztünk az önegyüttérzés harmadik lépéséhez, a mindfulness, azaz a tudatos jelenlét gyakorlásához. Ez azt jelentette esetemben, hogy adok magamnak egy lélegzetvételnyi időt, hogy megéljem mit érzek, mi megy most végbe bennem. Itt jött az áttörés. Arra számítottam, hogy dühös vagyok, de amikor az elképzeléseim helyett a valódi érzéseimre fókuszáltam nem dühöt találtam, hanem szomorúságot. Az adataim és fotóim nagy része ugyan megvan, de az elmúlt pár nap képeit még nem mentettem át a telefonomról. Odalett néhány nagyon kedves emlékkép. Aztán a legjobban az fájt,- mert valóban ezt éreztem, fájdalmat- hogy egy kicsit elvettek a világképemből. A világképemből, ahol az emberek óriási többsége jóindulatú, kedves, nem akar ártani. Bejártam a világot és nagyon ritkán találkoztam rosszindulattal, bántó szándékkal. Most pedig igen és ettől egy kicsit csorbult a hitem a jóban. Ez fáj. 

Ott ültem tehát az rendőrőrsön, már emlékeztem rá, hogy nem vagyok egyedül a nehézségeimmel, elejét vettem az önbántásnak és tudtam, hogy nem az anyagi kárra kell fókuszálnom, hanem valahogy a lelkem összekapni a csalódásból, hogy valaki így viselkedett velem. 

Mi jön most?

Belekapaszkodtam hát minden kedvességbe. Mert annyi kedvesség volt! A környékbeli üzletekben, ahol megkérdeztük talán láttak valamit. A rendőrségen. Ott, ahol segítettek letiltani a telefonomat. Annyi mosolyt, vállsimogatást kaptam, hogy nehéz volt nem  azt hinni, hogy a világ mégiscsak inkább jó hely, mint rossz. 

Aztán a semmiből, váratlanul megjött a hála. Úgy tűnik, hogy a sokszor ismételt hálagyakorlatok hatnak a legpocsékabb helyzetekben is. Önkéntelenül is hálát éreztem, amikor rájöttem, hogy nem az anyagi kár érdekel. Hiszen ez azt jelenti, hogy habár ez egy nem várt és felettébb kellemetlen kiadás, de a megtakarításaimnak és az eddigi munkámnak köszönhetően nem dől össze a világ miatta. Hálás voltam egy észrevétlen pillanatra magamnak a szorgalmamért és a lehetőségeknek, amik miatt vannak megtakarításaim. Tudjátok mikor voltam legutóbb hálás a megtakarításaimért? Én sem. Van abban valami megmosolyogtató, hogy pont ez a helyzet teremtette meg az alkalmat rá, hogy most megéljem a jelentőségét. Aztán ahogy a hotelbe érve az egyik barátomnak megírtam az eseményeket és rákérdezett, hogy raboltak-e már ki ezelőtt belémhasított a felismerés. Évek óta rengeteget utazom- több száz repülőútnyi rengeteget- és most először történt velem ilyen. Se itthon, se máshol nem vettek még el tőlem semmit. Egy pillanatra szerencsésnek éreztem magam. Aztán a legjobb barátom első reakciója az volt, hogy mennyire örül, hogy nem esett bajom. Eszembe sem jutott, hogy bajom is eshetett volna! Én mázlista, hiszen jól vagyok. Alig pár órával azután, hogy ellopták a telefonom ott ültem egy rakás hálával. Na ne érts félre, nem akartam hálás lenni, de mégis megtörtént. Milyen jól tette.

Az egyik applikációnak köszönhetően egyszer csak felvillant az ellopott telefonom aktuális helyzete. Szóltam a rendőrségnek és a helyszínre vettem az irányt. Egy nagyon szomorú környékre érkeztem. Állig felfegyverzett rendőrök, rájuk dühösen kiabáló helyiek, romos épületek. Nem akartam, de egy pillanatra együttérzés támadt bennem a zsebtolvajom iránt. Mégis milyen kegyetlen szeglete ez a világnak, ahonnan ő jön? Milyen agresszív, milyen szomorú, milyen kevés remény van benne. Úgy tűnik a sok szerető kedvesség meditáció, ahol egészséget, boldogságot és könnyű életet kellett kívánnom azoknak, akikkel gondom van az életben most térül meg. Nyugi, nem a telefonomat kívántam neki, de tagadhatatlanul támadt bennem némi együttérzés a zsebtolvajjal szemben, akinek úgy tűnik ez a hely az otthona.

Másnap délelőtt elmentem a La Sagrada Famíliaba, ettem egy isteni tapast és ittam egy pohár spanyol bort. Örülök, hogy ellopták a telefonom? Dehogy, pocsék helyzet! Örülök, hogy képes vagyok fél nappal később örülni a napsütésnek, élvezni az ebédem, rácsodálkozni Gaudí művészetére? Igen! Hiszem, hogy ezt a módszereknek köszönhetem, amiket együtt is gyakorolunk. Tudatosan használni a légzést, tanulni az önegyüttérzést, megélni a hálát vagy éppen leülni újra és úja a szerető kedvesség meditációval. Ha ez a lopás egy erős széllökés volt, akkor ezek a módszerek megtartó lágy szellőként voltak a másik oldalamon és nem engedték, hogy a betonba csapódjak. Kizökkentem az egyensúlyomból, de sokkal kevésbé, mint tettem volna pár éve és annyival hamarabb felépültem a nehézségből! Mindig mondom, hogy nem adnám tovább ezeket a módszereket, ha nem tudnám, hogy működnek. 

Működnek.

NEM AKARSZ LEMARADNI A KÖVETKEZŐ BLOGBEJEGYZÉSRŐL?

 Kattints ide és legközelebb már az emailjeid között találkozunk!